A Zengő legendája

Élt valamikor régen egy szegény asszony kicsi gyermekével. Fiatal volt még, sok mindenre vágyott, szegénysége miatt igen sokat kesergett. Megsajnálta őt a Zengő-hegy tündére, s egy napon megjelent neki.

– Tudom, hogy gazdagságra vágysz, sok kincset szeretnél, ezért elárulok neked egy titkot. Minden évben egyszer, Virágvasárnap, a nagymise alatt megnyílik a hegy oldala, és ha bemész a feltáruló barlangba, temérdek kincset találsz ott. De vigyázz nagyon! Amikor a nagymise véget ér, örökre bezárul a barlang! Ha kihoztad a kincset, többé nem mehetsz be oda!

– Köszönöm! Köszönöm!  – hálálkodott a fiatalasszony a tündérnek, majd türelmetlenül várta, hogy Virágvasárnap legyen. Amikor eljött, karjára vette csöpp fiát, és elindult vele a Zengőre. Odaérve látta, hogy minden úgy történik, ahogy a tündér mondta. Amikor elkezdődött a szentmise, kinyílt a hegy, s őt szinte elvakította a feltáruló sok kincs ragyogása. Leültette kisfiát a barlangban, kopott köténykéjét pedig úgy telirakta drágakővel, hogy az majdnem szétszakadt. Amikor kifelé indult, az összekapkodott kincset és kisfiát nem bírta el egyszerre. Ezért a barlang elé sietett, gyorsan kiürítette kötényét, de bármennyire igyekezett, mire visszafordult, véget ért a nagymise. A hegy bezárult, kisfia pedig a barlangban maradt. Bizony nem érdekelte már a sok drágakő, a fiatalasszony keserves sírásra fakadt. Jajgatása fölverte az erdők csendjét, de minden könnye hiába való volt, a hegy oldala nem nyílt ki neki. 

A fiatalasszony nem tudott többé emberek közé menni, élete végéig az erdőben bolyongott. Végtelen bánata meghatotta az erdő fáit, vele sírtak ők is, együtt siratták a barlangban maradt gyermeket.

Ezért zúg, sír, zeng a hegy, ezért nevezték el Zengőnek.

A fiatalasszony szelleme pedig vissza-visszatér ma is, s olyankor vele sírnak a Zengő faóriásai.

                                                                                Péhl Gabriella