Fecske
Mindenki Fecskének hívja. Bemutatkozáskor rendszerint elmondja, hogy ismert a füsti fecske, a molnár fecske, a harmadik meg ő. Füsti Molnár Sándort csak az édesanyja hívta Sándornak.
A fiatal Fecske volt szoknyafújó a debreceni vidámpark elvarázsolt kastélyában, segítő a tölcsérdobálóban, dolgozott háromszáz nő között a ruhagyárban, volt földmérő és gézfehérítő, élt ablakmosásból és újságkihordásból. Volt népi táncos majd színjátszó körös, dobos egy rock zenekarban, élt csövesekkel egy lakásban és egyre többet ivott. Élvezte a forgást az éjszakában, a muzsikálást, csajozást, evést, ivást, a sodródást. Ám 1988. augusztus 16-án egy ifjúsági táborban megismerkedett Marcsival és minden megváltozott. Másnap beköltözött a sátrukba, azóta együtt vannak. Fecske akkor díszítő volt egy színházban, volt munka, albérlet, de érettségi még nem. Hát lett az is, hogy Marcsi családja elfogadja. Az esküvő után három állásban dolgozott, felesége is besegített, egy nyugdíjas házba hordták az ebédet, később takarítani jártak, ahova már magukkal vitték két gyermeküket is. Lett így saját lakás, fizették a részleteket, és minden jó lett volna, ha… A „ha” az alkohol volt, az itt-ott vett kémiai úton előállított borok, melyek észvesztést okoztak, és tettleges bántalmazásra késztették Fecskét. Ez ugyan csak egyszer történt meg, de tudta, hogy soha többé nem fordulhat elő, mert a családját nem szerette volna elveszíteni. Elhatározását csak megerősítette egy üzemorvosi vizsgálat, amiből kiderült, ha így folytatja, fél év múlva a temető következik. Hát nem folytatta. Egyik napról a másikra letette az alkoholt és a cigit is, konok, makacs elhatározással. A hátizsákjában mindig hordott két-három alkoholmentes sört, és ha nagyon nem bírta az elvonást, azokból ivott. A családja támogatta, mindenben mellette állt, és 1994-95-ben nemcsak az alkoholtól, de az ivócimboráktól is megszabadult. Ekkor hívta egy ismerőse a szociális szférába dolgozni: Nincs kedved jönni? Nagyon jó a munkaidő beosztás, hajléktalanokra kell vigyázni.
Fecskét szinte gyomorszájon vágta a nyomornak az a hihetetlen mélysége, amit a hajléktalan szállón tapasztalt. Látta, ahogy emberek lába alól pillanatok alatt kicsúszott a talaj, miközben kapaszkodtak ,amibe csak tudtak. Volt köztük egykori állami gondozott, lakás maffia áldozata, számtalan egykori ingázó, aki munkásszállón lakott valamikor, munkájukat vesztett és újat hiába kereső reménytelenek tömege. Fecske hónapokig nem tért észhez. Sokáig tartott, amíg mindezt elfogadta, – mert megszokni nem lehet – de megtanult együtt élni ezzel. Elvégezte a főiskolán az általános szociális munkás szakot és negyven évesen diplomás ember lett. Egy karácsonyon – már húsz éve ennek – arra gondoltak a munkatársaival, hogy mi lenne, ha előadnának egy darabot a hajléktalanoknak. Apró, aranyos történetet mutattak be Józsefről, Máriáról és a három királyról a hajléktalan szálló karácsonyi csöndjében. A szereplők között volt egy hajléktalan fiú, és Fecske ekkor gondolt arra, hogy mi lenne, ha megfordulna a dolog, és a hajléktalanok adnának elő színdarabokat. Romhányi József Rímhányóját mutatták be először, mire megtanulták a szöveget, a színpadi beszédet is elsajátították. A próbák, a szereplések, a vastapsok összehozták az embereket. A játszók Fecske életének részeivé váltak. Többen kijutottak a hajléktalan létből, de aki nem, az is közösséget talál, és a szerepmegformálások mintát adnak indulatkezelésre, kapcsolatteremtésre, életvezetésre. Nem könnyű mindez, de Fecske soha nem adja fel.
Rég múlttá vált a penészes falú albérlet, ahol négy éves korában asztmás lett, édesanyja mindig varrógép fölé görnyedő alakja, alkoholista apja üres fecsegése, a szülők válása okozta feszültségek, a fészekről fészekre repdesés.
A múló évek alatt a hajléktalanság változó arcát is megfigyelhette. Mára – mintha többen adnák föl a kijutás lehetőségét, de kijutni is nehezebb, mint néhány éve. Két évig lehetnek a szállón, aztán elmennek és egy másik hajléktalan szállón folytatják. Előítéletek fogadják őket, ha álláshirdetésre jelentkeznek, és a munkáltató látja lakcímként a hajléktalan szállót, a telefon szolgáltatónak is „rizikófaktort” jelent a lakcímük. Ma már hajléktalan idősellátással is kell foglalkozni, olyan kevesen kerültek újra családba.
Míg régebben leginkább alkohol gondokkal találkozott Fecske, mára számára is ismeretlen drogok jelentek meg. Sokszor nem tudja, mit is mondjon a mentősnek, milyen anyagot szedett be, akihez kihívta. Mégis, ha kilép a szálló udvarára, és odaköszön a lehajtott fejjel cigiző, megviselt arcú embereknek, úgy érzi, a helyén van. Itt tudja a nemeket és az igeneket.
Péhl Gabriella