Uszi bátyó

 A húgom kisfia nevezte el Uszi bátyónak, amikor még nem tudta a gy betűt kimondani. Aztán rajta maradt ez az elnevezés, és a családban mindenki Uszi bátyónak hívta Gyuszi bácsit, meleg hangú, vicces szeretettel.
A húgom fia felnőtt már, Uszi bátyó pedig az örök vízi világban pihen.  Mégis itt van ma is, családi szokásainkban, emlékezetünkben.
 Ha őszi kiránduláson dióért hajolunk a földre: Emlékszel? Uszi bátyó mindig fölvette a lehullott mandulát, diót, – „Ez a vándoroké” – mondta, de az útszélen heverő százas szög vagy más egyéb is „hátha jó lesz még valamire”.

Télen, karácsony és szilveszter között feltöltöttük a madáretetőket Angyali-szigeti kertjükben, „ hogy legyen mit enniük a rigókáknak és a cinegéknek”.

Tavasszal vízre tettük a ladikot, és meglestük a duzzadó rügyeket: vajon mennyi alma, őszibarack várható? Aztán vázába állítottuk a metszéskor feleslegessé vált gyümölcsfaágakat, és tavasz költözött a szobába, amikor kihajtottak.

Nyáresti séták, holdfényes ladikázások jöttek a kikeletre, a nyárvég pedig a nagy betakarítások ideje volt.  Minden almát megsimogatott  ahogy ládába rakta: „ Milyen jó lesz ez télen! „- mondogatta.

Amikor autóra kerültek a gyümölcsös ládák:  Lám, megint eltelt egy nyár és egy ősz – sóhajtotta, de Katalin-nap táján, amikor a téli fagyok elől  partra húztuk a barna ladikot, már azt várta, mikor lesz olyan hideg, hogy gyalog járhassunk a jégen.

A szobába vonuló időt az adventi készülődés aranyozta. Ő már novemberben elkészített minden ajándékot, és mesterien csomagolt be minden meglepetést. Gyertyafényes fenyőágat rajzolt a névkártyák mellé, a csavart viaszgyertyát ma is úgy rajzolom, ahogy tőle tanultam.

  A karácsonyi gyertyagyújtás is hagyományosan zajlott: a zene, a fények, és az én növekvő kezembe, majd a fiaméba adott csillagszóró, az ajándék keresgélése a fenyőfán, és a fa alatt, újra és újra az együttlét örömét jelentette. 

Január elseje legnagyobb eseménye (a remegő kocsonya mellett) a bécsi Újévi koncertközvetítés megtekintése volt. Fiatalabb korában még táncra kérte nagynénémet, nyugdíjasként, később betegen, már csak ágyból nézte: „Szent Heverdel” – napot tartva, de Újévi koncert nélkül sohasem múlt el január elseje. Minden közvetítést értékelt, összevetett az előző évivel, s valahogy jó volt ilyen örömzenével kezdeni az évet.

Így van ez most is, pedig sok éve már, hogy nélküle csendül fel a zene. 

Alakját, szavait újra és újra felidézzük, mert a szertartások fontosságára Uszi bátyó  tanított meg bennünket.

                                                                                Péhl Gabriella